2013. szeptember 9., hétfő

Újra Kadiköyben illetve hazatérés

A csütörtöki és egyben utolsó napomat Isztambulban egyedül töltöttem, ugyanis Márti dolgozott, Andi pedig egy tréningen vett részt. Úgy döntöttem, hogy visszamegyek Kadiköybe, oda ahol 3 hónapig laktam, a helyre, amit már ismerek, amihez annyi emlék fűz. Nagyon húzott oda a szívem, nem hagyhattam el anélkül a várost, hogy nem megyek vissza.

Elmentem a család lakásához, persze nem csengettem fel, ugyanis anyuka és Babérlevél azóta már Németországban laknak. Visszaköltöztek egy évre, majd az egy év eltelte után Izmirbe (4-5 milliós város Törökországban) költöznek, ott vesznek most házat. Úgyhogy a velük való találkozás elmaradt (annyira azért nem bánom...). Elmentem a Göztepe parkba, ahova nagyon sokat jártam anno, ugyanis közel van és nagyon szép és ami a legjobb, hogy most nyáron tele volt pici cicákkal! :)


Este pedig már a csajokkal közösen bevásárló körútra indultunk, majd főztünk egyet, amit fent a teraszon el is fogyasztottunk. Búcsúzóul pedig még bevágtunk pár sört a Kasetben, Andi és Márti törzshelyén. Persze alig ültünk le, már hozták is a sört, egy szót sem kellett mondani, hogy ki mit kér, már tudták :) Imádom a török vendéglátást, ugyanis ott tényleg a vendég az első és konkrétan már az maga is élvezet, hogy beülsz valahová és gyönyörűen kiszolgálnak, attól függetlenül hogy mit eszel vagy iszol.

Másnap egy kiadós reggeli után összecsomagoltam a bőröndöm és lassan indultam is a reptérre. Hiába fél 6-kor indult a gépem, mégis elindultam délben a lakásból, ugyanis a török tömegközlekedés kiszámíthatatlan és ki tudja mikor és hol van éppen dugó. Ráadásul már magára a reptérre bejutni is egy procedúra, ugyanis még mielőtt belépnél átvizsgálnak és szükség esetén letapiznak. Ilyenkor mindig le kell venni a dzsekit/pulcsit, de most nem kellett és nagyon nagyon kíváncsi vagyok, hogy nyugaton ilyenkor mit csinálnak a csadoros nőkkel.

Kapóra jött, hogy nálam volt a Cosmo, ugyanis a reptéri wifi nekem különösen bonyolultnak bizonyult és nem tudtam rá felcsatlakozni (eddig mindenhol máshol ment), úgyhogy olvasgattam, amíg ki nem írták, hogy hol kell becsekkolni az én járatomhoz.

Bécsben kellett átszállnom és sajnos egyik alkalommal sem kerültem ablak mellé. Bár a Bécs-Budapest út egy vicc volt: épphogy felszállt a gép már szállt is, az egész út csupán fél órás volt. Sokan voltak a repülőn, de szerintem mindenki csak átszállt innen-onnan.

A szüleim már vártak a reptéren és együtt jöttünk haza kocsival Debrecenbe. Jó volt újra hazatérni, mindig is szerettem itthon élni és hiába láttam, hogy milyen az élet nyugaton, hogy mit tartogatnak a jóléti országok, sosem az aktuális politikai/munkalehetőségek stb. miatti helyzet miatt hagytam el az országot, hanem hogy világot lássak, hogy tapasztaljak és hogy a látottakból beépítsem mindazt a személyiségembe, amit jónak látok és ami előrébb viheti az életemet bármilyen területen.

Ez a három hét nyaralás fantasztikus volt. Teljesen különböző dolgokat láttam Írországban, Angliában majd Törökországban. És ezt imádom, hogy bár Európa a térképen nézve ici-picinek tűnik a többi óriás között, mégis elég csak pár száz kilométert arrébb menni és máris egy teljesen más kultúrába csöppenünk.

A blogot most sem zárom le, ez a végszó is csak addig tart, amíg újból útra nem kelek, hogy megismerhessem a világnak még egy kis darabját. Remélem, akkor is velem tartotok! ;)

1 megjegyzés:

  1. Köszönjük az élménybeszámolót! :) Máskor se feledkezz meg rólunk, öröm olvasni Téged. :)

    VálaszTörlés